Bonyolult szabályok,

Nagy véletlenek,

Mikszáth szelleme,

Az erő legyen veled,

Érdekes szabályok,

Semmitmondó nagy szavak,

Kárörvendő mosolyok,

Skíz, pagát, segít a huszas,

Unalmas szabályok,

A borom is fogytán,

Szerelmem passzol,

És megcsúszik a padkán.

Az idő derűsre fordult,

Mintha mindegy lenne már,

Megfiatalodnak a vénasszonyok,

És kacag az öregedő ifjúság,

A gyerekek tovább játszanak,

A szülők lassan csitítják maguk,

Mert odasereglenek mind a vágyak,

Ahol kitárva áll a legtöbb kapu,

És ha az érzékelés ajtóin befúj a szél,

A vágyak felgyülemlett álombéli szele,

A testbe befújva rendez tornádóként

Örök hajnalt, pogány reggeleket,

És így lesz a tiszta udvar, rendes ház,

Belülről fölkérődző förgeteg,

Majd az élet tekergő sárkányán,

Magába harapó szörnyeteg,

Bár az idő derűsre fordult,

Ez csak az utolsó felvonás,

Megfiatalodnak a vénasszonyok,

S már én sem kacagok tovább.

Vakon elvakít ,

Ide-oda billeg,

Van egy csaja :

Hát jó neki...

Odacsap a basszus,

Georgia megijed,

De tovább száll ;

 - Nem alszik az ihlet.

Menj utadra Jack,

Ne is gyere vissza,

Soha többé!

Ömlik a zaj,

Hallelúja, angyal,

Részeges a trombita,

A zongora

Disszonáns mint a bár,

Ez a lány tudja;

Papája nem látja,

És szól a blues,

Nem templomban,

Hanem a vécében,

Letérdepel meggyónva,

S felfut a blúz:

Fekete fehérben,

És Georgia, bölcsőm,

Nem feledlek soha,

Megbocsájtasz,

Letettem a

Tűt meg a láncokat,

A purgatóriumban

Hetvenkét szűz,

Zokszó nélküli dal,

Mert a szerelem

Forgolódik mostan,

Van itt egy csaj,

És jó nekem.

Mert nem pénzzel fizet,

Hanem tűzzel kényeztet,

De már mindegy.

Csak én vagyok. Csak én.

Most már csak térkép vagy a falon,

Láthatatlan múzeumi tárgy,

Melyet senkinek sem mutatok,

Amíg nem megyek vissza hozzád.

Azt hittem most majd minden megoldódik,

És öltönyben fogadom a szép bókokat,

De az Isten úgy látta hogy még korai,

S nem váltotta valóra a szőtt álmokat,

És próbálom meglátni a jót a rosszban,

Addig keresem amíg meg nem találom,

Mert persze eredetét minden rossznak,

Sosem magamban : másokban kutatom.

Egy repülő derékszöget rajzolt az égre,
Ami lassan szép keresztbe hasonul át,
És a végén elhajlik a vonal fehérje,
Majd a szél elsöpri a kondenzcsíkját,

Egy papír fecnivel is játszik a fuvallat,
Mi fenn akadt egy kopaszodó fekete fán,
Senki sincs otthon, üres a széles utca,
Csak én várom hogy a szemét pottyanjon le már,

Egy szarka kering jobbra néha rikácsolva,
Élelmet keres mint az a megannyi ember,
Kik a környékre gazdasági okok miatt,
És nem a táj szépségéért költöztek egyszer,

A kis hableány szájáról eltűnt a mosoly,
Száz éves álom után kinyitotta szemét,
Körbenézvén nem tetszett neki amit látott,
És a vízbe fulladt egy októberi estén,

És a bicikliző és mindig decens tömeg,
Már egyenes derékkal teker a pokolba,
És tördeli a kezét a szürke Andersen,
A játszótér mellett egy seszínű sarokban.

A test hamar elmegy,

Lelkem tovább él,

Amit cselekedtem;

Visszakapom még,

És azt is tudom már,

A létezés örök,

Mert értelmetlen a halál,

Ha utána semmi nem jön.

Mélyen dörömböl a bőgő a pincében,

Idefönn magasan dúdol a szaxofon,

Míg a függönyök úsznak vörös fényben,

Üres a hely, egyedül én vagyok,

Az ajtó felől áramlik be a nyár,

Friss szellő legyezi a füstös falat,

A zene is lassan elhalkul már,

Körülölel mindent a város zaja,

Lassan megérkeznek az emberek,

És új bőrbe bújok ismételten,

Szívem kamerája forogni kezd,

Nevetve e komikus énemen,

S te most értelmet és okot vársz,

De csak a zenét értheted,

Mert a hangulat nem egy szám :

A nyárba bele vesztek a hangjegyek,

És valójában minden mindegy,

Nagyot ásít a kora vén sors,

S hosszan belenyel hűvös serébe,

Majd macskaként a tengerhez kullog.

Már csak az emléke él bennem,

Hogy milyen is volt otthon egyszer :

Kergetőzni vörös színekkel,

Rúzsos szájt nézni tág szemekkel,

Becézni, vagy csak ámulni rajt´,

Ágyban leteperni a vágyat,

Az álom tizenhat évesen,

Folyosón forgolódott véresen,

És most már csak emlék noteszben,

Zárójelentése karmámnak,

Hogy miként árultak el egyszer,

Barátok kik sötétben vártak,

Eszembe jut az a falafel is,

Amit sosem tudtam megkóstolni,

Mert egy trabantot szerettél akkor,

Tiszta szívvel Pesten kárhoztatni,

Meglepően sok emlék, sok sors,

Sok mindent láttam én,

Nem is tudom hogy bírom,

Anélkül hogy meg ne őrülnék,

Mert bennem több barát találkozott,

S összeölelkezett a világ végén,

Nehéz választani közülök most,

Tollam fogják, küzdenek a létért,

Meddig bírja még szakítását

Ez élet húrnak szívem nyila?

És mily messze röpít majd a vágy

Ha elmegyek örökre haza?

Szóval vörösre festett a sors,

Hajnalon beszélgetek róla,

És monoton dörömböl a kor,

Míg írok nem ketyeg az óra.

Én valójában sajnállak bennetek,

Elmaterializálódott emberek,

S bár értelmét sokáig kerestem,

Választ nem adott fölényeskedéstek,

Most hogy a nyugati szelet lélegzem,

És a szabad versenyt tapintom,

Látom, hogy a tenger kéksége,

Csak annak kék, ki pusztában vándorol,

Minden anyag más anyagban valós,

Nincsen ugyanolyan, ugyanaz,

Az ősanyag változó hullámokon,

Rezegteti életem a horizonton mostan,

A nagy kékség megmutatja,

Az elrejtett szimmetriát,

A hullámok ismétlődő ritmusa,

Szívembe szól hanghullám fodrán,

Szűkül a világ, ember sokasodik,

Egyre kisebb a tér hol csönd honol,

A természet ölében ringatózik,

A zajban megfáradt lelkem  északon,

A végén csak Ő marad és a bor,

Az ateisták nagy bánatára,

Mert nem marad már több ok,

Az ismétlődő bálványimádásra.

Ne hallgass most másra,

Csak a kalapáló szívre,

Mi ütemét veri a muzsikának,

Melyre minden élő szív ver,

Táncolj, felejts el mindent,

A láthatatlan dolgot ne lásd,

Ki kevesebbet tud többet hisz el,

S így elsiklik előtte a realitás,

Megszületésed óta álomban élsz,

Múlt idők ravasz hazugságaiban,

S próbálsz megfelelni remélvén,

Hogy rosszakarók is szeretni fognak,

És bár sokan nem adtak annyit,

Ahányat a hátukra mértek,

Az univerzum majd megfizeti,

Mire nem volt elég életed.

Ez az eső sosem áll már el,

Ronggyá áztatja életem regényét,

A betűk fekete góccá gyűlnek,

Ha tűzre dobnám vele együtt égnék,

Most sarokban a papír rengeteg,

Tán egy nap majd kisüt a nap,

És szobrot formálok belőle,

Mikor a könnyek rászáradtak,

És majd a betűk is összeállnak,

Egy unalmas kósza cseppel,

Mely új életet ott is fakaszt,

Hol a szívem ezer éve nem mer,

De addig szagolom dohos páráját,

Az ihlet nélkül íródott pernek,

S nevetem szánalmas komédiáját,

A szappan opera életemnek.

Éhen halok a megterített asztalnál,

Vízben úszok s mégis kiszáradok,

A hideg északi szélben izzadván,

Külhonban is mindig itthon vagyok,

Hívőkkel imádkozok pogány módra,

Argóban becézek, nevetve sírok,

Éjjel nem megy le a nap : süt  zivatarba,

S tönkre tesz ami tegnap boldogított,

Szolga vagyok királyi trónon,

Úr, ha megvéd a jog és a kard,

Igazságot  a talmiban találok,

Kutatván a műben a hamisat,

Mindent bánok amit sohasem kellett,

És semmit sem, amit igazán kéne,

Tövissel dobálom szeretteimet,

Balzsammal kínálom az ellenséget,

És részegen vagyok igazán józan,

És tünetek nélkül igazán beteg,

Egyedül : szerető kedves karjában,

A mélységben : a felhők felett,

Bezárva egy búra alatt,

Lassan úszok a Hold felé,

Rongyos szkafander ruhámban,

Suttogom e kiáltást feléd...

De jó volna rendszeresen élni,

Rituálékkal, szép tisztaságban,

S nem állatként délig heverni,

Vetetlenül káosz kuplerájban,

De jó volna reggel kinyitni a kaput,

És nagyot ásítani az ébredő réttel,

Kislányomnak tanítani : - apu,

Tudni mit szabad, és mit nem,

Aztán szépen autóba huppanni,

Nem idegeskeve, rádiót benyomva,

Elvezetni kiadóba, tán színházba,

Mindennap azt tenni amire vágytam,

De. Reggel nem vár más,

Csak a számlák összetépve,

És a szakdolgozat írás,

Üres lapok, egy pohár fekete,

Meg a bűntudat, hogy Lily sír,

Meg Carl és Eva Luna ;

Hol lehet az a mókás férfi,

Kelet - európai akcentussal?

De jó volna rendesen élni,

Egy lenni a szürkeséggel,

S az étlapjáról lekerülni,

A sok éhező istennőnek.

Nyíladoznak a rügyek,

Szívemet napfény járja át,

Az ablak becsapódik hirtelen,

Dalol a rét, hallgat a magány,

Jóleső érzés tölti be testem,

Mert érzem már közel járok,

És már nem csak a fellegekben,

Bizonygatom az igazságom,

Két lábon a földön járva,

Hosszú kiképzések után,

Az árnyékból nézek a napba,

Mert tudom helyem régen ott vár,

S mint a száműzött remete,

Kinek még Kakukk sem jutott,

Az eltelt éveket nem feledem,

Hanem belölük tanulni fogok,

S nem is kisiskolás szinten,

Mert sokféle népet megismerve,

Magammal hadakozva szüntelen,

Önakaratomat megleltem végre,

És nem várok másra, szerencsére,

Nem hívok segítőül láthatatlan erőt,

Hisz minden itt van bezárva testembe,

És e világba most vulkánként kitör!

Párizsba holnap beszök a tavasz,

Szent György haván huncutan, zajosan,

Mert kihajtják a téli vágyakat,

Amikor a rügyek virágoznak,

Habár tudtam előre : nem leszel ott,

Csak ha rosszakarók is úgy akarják,

Távol, Afrikába kergetett a sors,

Most ott napozol, nem a Szajna partján,

S én számolom mégis a napokat,

Mert láthatom majd szép kelléktárát,

Színpadját szeretett világodnak,

Ahol felcseperedtél, kinyíltál,

Van még egy befejezetlen csókunk,

Amit már sosem csókoltunk végig,

Mert a világ két szélén szótlanul,

Próbáltuk egymást elfelejteni.

- De nem sikerült.

Most szelíden játszik a citromhús,

Kergetőzik a menta levéllel,

A koktélom hűsíti a mélabút,

Mi tovaszökik a körúti széllel,

Lassan olvad a jég a pohárban,

Számban lenyugszik szívnek csatája,

Veled vagyok Te gyönyörű angyal,

És fogja kezem Endre és Attila,

Lassan erősödő klasszikus zene vagy,

Én elsiettem zongorám hangolását,

Kecsesen tartod a kiürült poharat,

Így dalolod életem melódiáját.

Végre kisütött a várva várt nap,

Kávé csurdogál nyelőcsövemen,

Komótosan meghajol a tavasz,

Feledve az elhagyott telet,

A fák is majd lassan táncra kelnek,

És dúdolják a régi dallamot,

Kitisztul a város és az ember,

A szem bezár, kinyílik a marok,

A tengerként lüktető autók,

A tova szökkenő vonat megáll,

Amint utcában kis hölgy alulról,

Felfelé néz és rám kacsint talán,

És csak ölelem a kávés csészét,

Mint a nyakad hogyha csókolnálak,

És véremben megáll a koffein,

Bele ásítva az ébredő tájba.

Már végképp majdnem feladtam,

S beletörődtem az egyedüllétbe,

De megállt a szépen lassan,

Forgó hibák mókuskereke,

Kimentem az erdőbe egyedül,

S letüdőztem a tavaszi párát,

Amint kitisztult a köd legbelül,

Új célok nőttek álmom pázsitján,

És hallgattam a jég zúgását,

A tó parton a templom helyett,

A tavasz első vasárnapján,

Dalba költöttem az életem,

Mert bolond az aki nem látja,

A sok jót mi némán körülvesz,

És csak a hibát kutatja,

Így törekedvén a tökélyre,

És most csak mosolygok magamon,

Mert vakon és önzőn rohanok,

Keresem a helyem nyugaton,

Keleten félt az összes rokon,

És nem vagyok egyedül érzem,

Szívemben hallom testvér hangját,

A sok felgyülemlő keservet:

Honvágyat és szeretet hiányt,

De jó volna most mindet megölelni,

És hinni hogy még nem veszett el minden,

A szavak helyett inkább cselekedni,

Haza vágyunk mind erősödő hittel.

Itt ősz hajam már nem kín,

Sajgó vállam sem torz,

Mert minden másnak tűnik,

A Champs Elysés-n fiatalon,

Ámulok és letérdelek,

A fények fővárosában,

Ezerszer áldva nevedet,

Párizs, városok városa,

Diadal ittasan fütyülök,

Az íves sugárút közepén,

Hadd hallja dalom minden kölyök,

Koldusok és strázsáló feketék,

És lássátok ti is : van értelme,

Ne higgyjetek eztán másnak,

Csak a szívet kövessétek,

Rövid az élet minden másra.

Már megállíthatatlanul itt a nyár.

A naplementébe döfi pallosát ;

Míg sürgölődve a Latin negyedben,

A Pont du Artes–ra tartok tavaszodván,

Leülök a folyó partra,

És csak nézem a hajókat,

Beszél hozzám most a Szajna,

Elnézem a kecses szajhákat,

Elcsábítottál, megszerettelek,

S bár még mindig új vagyok,

Nézésedet nem felejtem el,

Hazatértem, most már tudom,

Lassan olvad a kecskesajt a szájban,

Leszáll az éj, lágyan gitárhúr pendül,

És gyöngyözik a bordói pohárban,

S a nap elbújik a lakatok mögül,

És lám te is itt vagy édes Anna,

Mosolyod nem koptatta el a sors,

És a szellő belekap hajadba,

Vaku villan, elhallgat a város.

Dalol Párizs, dalol!

Az északi remete hallgat,

Álmélkodva nézi a várost ;

Miként futnak sorsok egy pontba,

Hazatértem. Az illatok,

Az egész egésze virágzó,

Az ámuló káprázatok,

Szívemben napfénye lenyugvó,

A sarkon egy braserie,

A szomszédban új kontinensek,

Emberek árja feledteti,

A kihűlt mezőt, megunt telet.