Én valójában sajnállak bennetek,

Elmaterializálódott emberek,

S bár értelmét sokáig kerestem,

Választ nem adott fölényeskedéstek,

Most hogy a nyugati szelet lélegzem,

És a szabad versenyt tapintom,

Látom, hogy a tenger kéksége,

Csak annak kék, ki pusztában vándorol,

Minden anyag más anyagban valós,

Nincsen ugyanolyan, ugyanaz,

Az ősanyag változó hullámokon,

Rezegteti életem a horizonton mostan,

A nagy kékség megmutatja,

Az elrejtett szimmetriát,

A hullámok ismétlődő ritmusa,

Szívembe szól hanghullám fodrán,

Szűkül a világ, ember sokasodik,

Egyre kisebb a tér hol csönd honol,

A természet ölében ringatózik,

A zajban megfáradt lelkem  északon,

A végén csak Ő marad és a bor,

Az ateisták nagy bánatára,

Mert nem marad már több ok,

Az ismétlődő bálványimádásra.