Már végképp majdnem feladtam,

S beletörődtem az egyedüllétbe,

De megállt a szépen lassan,

Forgó hibák mókuskereke,

Kimentem az erdőbe egyedül,

S letüdőztem a tavaszi párát,

Amint kitisztult a köd legbelül,

Új célok nőttek álmom pázsitján,

És hallgattam a jég zúgását,

A tó parton a templom helyett,

A tavasz első vasárnapján,

Dalba költöttem az életem,

Mert bolond az aki nem látja,

A sok jót mi némán körülvesz,

És csak a hibát kutatja,

Így törekedvén a tökélyre,

És most csak mosolygok magamon,

Mert vakon és önzőn rohanok,

Keresem a helyem nyugaton,

Keleten félt az összes rokon,

És nem vagyok egyedül érzem,

Szívemben hallom testvér hangját,

A sok felgyülemlő keservet:

Honvágyat és szeretet hiányt,

De jó volna most mindet megölelni,

És hinni hogy még nem veszett el minden,

A szavak helyett inkább cselekedni,

Haza vágyunk mind erősödő hittel.