Mélyen dörömböl a bőgő a pincében,

Idefönn magasan dúdol a szaxofon,

Míg a függönyök úsznak vörös fényben,

Üres a hely, egyedül én vagyok,

Az ajtó felől áramlik be a nyár,

Friss szellő legyezi a füstös falat,

A zene is lassan elhalkul már,

Körülölel mindent a város zaja,

Lassan megérkeznek az emberek,

És új bőrbe bújok ismételten,

Szívem kamerája forogni kezd,

Nevetve e komikus énemen,

S te most értelmet és okot vársz,

De csak a zenét értheted,

Mert a hangulat nem egy szám :

A nyárba bele vesztek a hangjegyek,

És valójában minden mindegy,

Nagyot ásít a kora vén sors,

S hosszan belenyel hűvös serébe,

Majd macskaként a tengerhez kullog.